Ahová a király is gyalog jár.

Pontosan 13 óra 17 perckor valami nagyon furcsát éreztem. Hirtelen nem is tudtam mi is ez, azután leesett. Nemcsak hogy leesett, rendesen megdöbbentett, majd széles vigyor ült ki az arcomon. Hja kérem, apró örömök az életben.
Az elmúlt 5 évben nem is emlékszem ilyenre, hogy én, dolgom végeztével( ezt nem részletezem) csak úgy becsukjam az ajtót magam mögött. Merthogy, ha itthon van egy csemetém is, akkor a nagy vagy ott topog az ajtóban, mert mijazhogy bementem előtte, mikor most neki nagyon de nagyon keeeellll. Persze mikor mehet, akkor már nem kell. Vagy éppen hirtelen szerelnivalóval ( természetesen lego vagy valami életbevágóan fontos)a kezemben öltözhetek gyorsan. Neadjisten valami nagyon fontos és érdekes mesélnivalója, kérdeznivalója van, vagy egyszerűen csak ott nézelődik, biológiai tudását megalapozandó. Mindeközben a kicsi persze se nem alszik, se nem csöndben van. Még nem mászik,( szerencsére) így ő kimarad ebből a családi idillből. De már nem sokáig! Ő torka szakadtából üvölt, hogy anyahogygondoltadengemitthagytok? És a körülötte heverő érdekes játékok sokasága sem enyhíti e világfájdalmat. Ilyenkor ha megkérem a nagyot, ugyan menjen már oda a húgához, simogassa, nyugtassa, beszéljen hozzá, nem baj, ha tovább ordít, csak legyen ott neki, a válasz a következő: most nem érek rá anya.
Így aztán gyorsan, siessünk, rohanjunk, csak akkor venni célba e nemes helyiséget, ha már végképp nem bírjuk tovább. Így, majdhogynem azzal a lendülettel kelhetünk fel róla, amivel rájacsüccsentünk.
Tudtam, hogy valmi nem oké, nem a szokásos kerékvágásban történik a dolog.
És igen, a kicsi ott ül, ahová gyorsan leraktam, egy hang nélkül szirénáztatja a kormánykereket, meg püföli a kis bevásárlókosarat. Közben a nagy elmélyülten legozik, néha egymásra néznek, ilyenkor a kicsi fülig érő szájjal hadonászik egyet.
Ugye mi mindennek lehet örülni :)
És még a debrecenit is bevagdostam az ebédhez, mire feltünik nekik, hogy eltüntem :)